A személyi asszisztencia szolgáltatás egy olyan egyéni szükségletekre épülő rendszer, amely számos nyugat-európai és skandináv országban elérhető. Napjainkban már a kelet-közép-európai és balkáni régiókban is erősek a kezdeményezések a szolgáltatás bevezetésére, illetve vannak államok, amelyek már rendelkeznek is személyi asszisztencia törvénnyel (pl. legújabban Szlovénia is). Az Önálló Életvitel Európai Hálózatában (ENIL) szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy ezekben az országokban nagyon hasonló nehézségekkel kell megküzdeniük a felhasználóknak, mint korábban a fejlett országok úttörőinek:

• érdekellentétek mutatkoznak a fogyatékosságügy különféle képviselői között (pl. a szakemberek nehezen fogadják el, hogy a személyi asszisztencia magas színvonalú megvalósulásához elsősorban nem újfajta szakemberekre van szükség, hanem a fogyatékos személyeket kell képezni a szükségleteik pontos kifejezésére);
• a már kiépült, a fogyatékos személyt jellemzően passzív, ellátotti szerepbe helyező támogatási rendszerek mellett nehéz egy újszerű, felhasználók által irányított szolgáltatási modellt meghonosítani (vagy olyan támogatási formákat látnak el személyi asszisztencia címkével, amelyek otthonápolást jelentenek a valóságban);
• a személyi asszisztencia a személyes büdzsé rendszere mellett felel meg legjobban az önrendelkezés alapelvének, és ennek bevezetése számos országban nehezített;
• a fogyatékosságügyi szervezetek azzal érvelnek, hogy ez a szolgáltatás csak a fogyatékos személyek egy bizonyos köre számára alkalmas, holott legmagasabb támogatási szükséglet esetén is alkalmazható (akár a felhasználó bizalmát élvező szupervizor alkalmazásával, aki a szolgáltatás minőségét kontrollálhatja);
• erősek a szülőszervezetek, amelyek a maguk szerepét látják dominánsnak a személyi asszisztensekkel szemben, illetve sok esetben az otthonápolásra fókuszálnak a munkájukban;
• a fogyatékos személyek nem ismerik ezt a szolgáltatást, sőt, sok esetben félnek bevezetésének következményeitől (pl. tartanak attól, hogy családjaik, barátaik megharagszanak, elfordulnak tőlük, ha egy „idegen” támogatja őket a mindennapjaikban), és így nehezen fognak össze és fogalmazzák meg követeléseiket.

Utóbbi két pont különösen fontos, mert megmutatja, hogy kiemelt figyelmet kell fordítani magukra az érintett személyekre a folyamat során: az ő jogtudatosságuk növelése és információk biztosítása szükséges annak érdekében, hogy tájékozott döntéseket hozhassanak. Empowerment folyamataik megerősítésére azért van szükség, mert ez a szolgáltatás minden esetben felhasználói kezdeményezésre, alulról építkezve indult, és első lépésben nem kormányzati intézkedések nyomán jött létre. Éppen emiatt, ebben leghatékonyabban maguk a fogyatékos személyek tudják támogatni egymást, például azáltal, hogy tapasztalattal rendelkező munkáltatóként számolnak be arról, hogy milyen előnyökkel és nehézségekkel jár az asszisztensek alkalmazása.

Azokban az országokban, amelyekben évtizedes gyakorlata van a személyi asszisztenciának, jól látható, hogy a hétköznapi életben nyújtott támogatás elválaszthatatlan a fogyatékos személyek foglalkoztatásának kérdésétől. Hiszen, aki segítséget kap abban, hogy reggel elkészüljön és elinduljon otthonról, nem szorul állami ellátásokra, és aktív szereplővé, ezáltal adófizetővé válhat a munkaerőpiacon. Ez természetesen igaz azokra a családtagokra is, akik addig gondozták otthon a fogyatékos személyt.

Fentiek miatt, a 2000-es évekre jellemző tendencia a munkahelyi személyi asszisztencia létrejötte, amely a hétköznapi élet részeként értelmezi a munkába való eljutáson túl a munkavégzéssel kapcsolatos támogatást is. Kutatások igazolták, hogy ahol ilyen típusú kiterjesztése is elérhető ennek a szolgáltatásnak, a fogyatékos személyek számos pozitív tapasztalatot szereznek: motiváltabbak a munkájuk elvégzésére, pozitívan értékelik a munkahelyi beilleszkedésüket, kompetensebbnek érzik magukat, könnyebben váltanak munkahelyet, ha szükséges, és a korábbinál felelősségteljesebb munkaköröket is be tudnak tölteni. A munkahelyi személyi asszisztencia elsősorban nem azt jelenti, hogy az asszisztens a munkához kapcsolódó specifikus tevékenységet kivitelezi a személy helyett, hanem abban segíti a munkavállalót, hogy megfelelő helyzetbe tudjon kerülni a különféle interakciók során, akárcsak a szabadidejében. Így a fogyatékos személynek nem a munkatársaitól kell segítséget kérnie, ami terhessé válhat és szerepkonfliktust okozhat.

Több kutatás említi, hogy ez az új típusú szolgáltatás természetesen nehézségeket is rejthet magában, amivel a munkahelyeknek meg kell küzdeniük. A személyi asszisztensek például nem biztos, hogy ismerik az adott munkahely etikettjét, öltözködési és viselkedési szabályzatát. Bár a személyi asszisztensek munkájáért és biztonságáért (ahogyan a szolgáltatás felhasználójának biztonságáért is) alapvetően a fogyatékos személy felel, ez a munkához kapcsolódó jogszabályi és etikai keretrendszerben bizonytalanná válhat.

Az első eredmények arra engednek következtetni, hogy a személyi asszisztencia és munkahelyi személyi asszisztencia komplex szolgáltatási csomagként, hosszabb távon a fogyatékos személyek magasabb arányú és a képzettségükhöz jobban illeszkedő foglalkoztatását tehetné lehetővé.

Az European Independent Living Day kezdeményezés honlapja: https://enil.eu/campaigns/5th-may/