A Menedékház Alapítványban több intézmény működik; a családok átmeneti otthona, és hajléktalan emberek számára éjjeli menedékhely (speciális fapad), illetve lábadozó részleg. Jómagam a legutóbbi részlegen dolgozom, 24 órás műszakban ügyeletesként. Az ún. lábadozónk idős és krónikus beteg embereket fogad. Ez az intézmény egészségügyi profilú, ami azt jelenti, hogy jelen van ápoló személyzet, heti kétszer orvosi rendelés van; illetve az ügyfeleinket saját betegszállítóval visszük kórházi kezelésekre, kontroll vizsgálatokra.

A koronavírus alatt épp a lábadozón élő emberek a legveszélyeztetettebbek, koruk és egészségügyi állapotuk okán.

A vírus őszi ’hulláma’ idején már szeptemberben úgy döntöttünk, hogy a tavaszihoz hasonlóan újra kijárási és látogatási tilalmat vezetünk be; vagyis az épületet karanténban tartjuk, ahol az udvarra tudnak kijönni levegőzni a lakók. A karantén legnagyobb logisztikát igénylő feladatát, a személyre szabott bevásárlást is mi intézzük a bent lakók számára.

A hónapok óta tartó bezártságban egyre ritkultak a kapcsolatok, kontaktok, hiszen nem tudtak találkozni ismerősökkel, családtagokkal. Így az ölelés, érintés is egy olyan dolog lett számukra, amit bőven hiányoltak már.

A „ölelésterápia” régi ötletem volt; amiről úgy gondoltam, hogy az intézményben a lakóinkkal meg lehetne valósítani, de sokszor ezt csak emlegettem, és inkább nevettünk rajta. Mivel nem vagyok terapeuta, végül sosem kezdtem el megvalósítani. A bezártságot próbáljuk több programmal enyhíteni, így például séta– és tornacsoportot, illetve relaxációs–feszültségoldó csoportot tartunk; és imacsoport is van azok számára, akiknek már nagyon hiányzik, hogy kinti közösségben, templomban is gyakorolják hitüket.

Az őszi látogatási tilalom idején egyre határozottabban körvonalazódott bennem az „ölelésterápia”. Hogy ha valamikor, most meg kéne valósítani, hiszen idős és beteg lakóink el vannak zárva a külvilágtól, még kevesebb fizikai érintés éri őket. Épp azokat, akik amúgy is elszigetelten élnek a nem hajléktalan emberekhez képest. Úgy gondolom, ölelésre szüksége van mindenkinek. Ma már nem kell bizonyítani sem, amit kutatások igazoltak; hogy érintés, ölelés nélkül a gyermekek is sokkal kevésbé fejlődnek. A koronavírus járvány alatt pedig világszerte cikkek jelentek meg már erről; hogy vajon helyrehozható-e az az állapot, ami az ölelések, emberi személyes találkozások/ érintések hiányából fakad? Illetve, mentális egészségünkre hogyan hat ez a fokozott kapcsolathiány a krízis idején?

A szeptembertől tartó védelem, bezártság ellenére december elején mégis lettek COVID-os lakóink. Közel huszan kerültek kórházba karácsonyig; akik közül majdnem mindenki teljesen tünetmentes volt, viszont a teszt kimutatta a pozitivitást. Egy lakónk sajnos elhunyt, akinek súlyos betegségei voltak. A többiek pedig tünetmentesen estek át a víruson.

Ebben a helyzetben karácsonyra legkésőbb mindenképp szerettem volna az ölelés fóliát megcsinálni. Kapóra jött, hogy a másik épületünkben voltak átalakítások, ahol a munkások egy nagy fóliát használtak a folyosó lezárására (por megállítására). Ezt a fóliát kaptuk meg: letöröltem, és kialakítottam, hogy legyen rajta 4 karnak nyílás, a fólia végéből vágtam anyagot a karoknak, és a karnyílásokhoz ragasztottam celuxxal.

December során, ahogy egyre több beteg lakónk lett, a két szintet is elkülönítettük, sőt, aztán egy rövid ideig szobakarantént vezettünk be, tehát még tovább szigorítottuk az amúgy is bezártsággal járó helyzetet, hogy ezzel a további fertőzéseket megakadályozzuk. A két szint elválasztását fekete zsákok leragasztásával oldottuk meg; a lépcső előtti ajtónyílást lezárva (hiszen ott ajtó nincs, csak egy átjáró az emeletre-földszintre).

December 25-én végre sikerült megvalósítani az ölelés-falat, aminek azért fal a neve, mert a fent említett fekete zsákok helyére került az ölelés fólia. Ennek segítségével megölelhették egymást a két szint lakói, sőt már láthatták is egymást az átlátszó fólián keresztül. Nagyon örültek ennek, hiszen hiányolták egymás társaságát; és érthető módon a korábbi hetek, rossz hírek és szigorítások mindenkit megviseltek. Karácsonyi köszöntésképp jólesett ölelést adni és kapni, és a külön szinten élő lakók ilyen módon már érintkezhettek. Ezen kívül mi magunk, ott dolgozók is adhattunk spontán módon ölelést a bent élő embereknek.

Szóval, így alakult, hogy az ölelés-fólia első körben ölelés-falként szolgált, és karácsony apropóján, plusz a szigorított szobakarantén miatt, a szintek elválasztása kapcsán is jól jött.

Jelenleg már nincs szükségünk a falra, hiszen január elejére visszakerültek ügyfeleink a kórházból, a két szintet sem kell már elválasztani, és szobakarantén sincs.

Ezért a fóliát leszedtük. Viszont szeretném újra felállítani. Mivel eredetileg az volt a terv, hogy egy karnisra lesz feltéve, amit a folyosón kifüggesztünk, és aki arra jár, az a fólián keresztül ölelkezhet. Igazából, az öleléshez nem kell a fólia, de COVID-os időben hasznos. Egy kicsit figyelemfelhívó is lehet, emlékeztet arra, hogy szükségünk van erre, és az egymásra figyelésre. És egy kicsit talán humoros is. A fólia ötletét egyébként még a tavaszi karanténban egy, a közösségi médiában megosztott angliai videó adta; ahol unoka és nagyszülő így tudták egymást megölelni.