Sok idős embernél tapasztaltam, milyen nehezen viselik el, hogy kiröppennek a gyerekek. Amikor magukra maradnak, amikor meghal a párjuk, még rosszabb. Túl sokat vannak egyedül, s befelé fordulnak. A régmúlt dolgai, és főleg a fájó pontok, kerülnek előtérbe. Ha ekkor nem sikerül egy olyan elfoglaltságot találni a számukra, amivel le tudják kötni magukat, ami elvonja a figyelmüket az egyedüllétről, akkor a mentális leépülés mellett fizikailag is egyre gyengébbek lesznek. Éppen ezért nagyon fontos, hogy minél több olyan programot indítsunk, amibe ők is bevonhatók. Arra azonban vigyázni kell, nehogy kisebbrendűnek érezzék magukat. Ezért minél hamarabb sikerélményhez kell juttatni őket. Ez ugyanis az öröm forrása, ami további munkára, alkotásra ösztönzi őket. Számomra is öröm, ha másokat sikerül megtanítani valamire, vagy eljuttatni a kész alkotásig, ami nekik örömet jelent.

Sok évvel ezelőtt, talán 2006-ban egy idős hölgyekből álló társaság azzal a kéréssel fordult az iskolánkhoz, ahol testnevelést tanítok, hogy szeretnének tornázni. Így kezdődött a nyugdíjas torna. Ennek a csapatnak volt tagja egy akkor a 70-es évei közepén járó néni. Mivel torna közben szoktunk beszélgetni, olykor relaxálni is, szóba került az iskolai kézművesség és a festészet. Margit néni megkérdezte, csatlakozhatna-e ő is, bár soha életében nem festett még. Igazgató úr engedélyt adott rá. Rendszeresen jött, s egyre több képet alkotott. Különböző technikákat próbált ki. Kortársai meglepődtek, mikor egy alkalommal kiállításon látták a munkáit. Ez a hobbi nagyon fontos volt a számára, főleg, miután a férje meghalt. A magányosságát a foglalkozásra járás, a gyerekekkel való együttlét enyhítette, ráadásul szellemileg is frissen tartotta. Ebben a torna is sokat segített. Több, mint 10 évig vett részt a délutáni foglalkozásokon.

A szomszédomban lakó idős asszony is magányos, bár a családjával, gyerekeivel és az unokáival jó a kapcsolata. De külön él tőlük, ezért szüksége volt valamire, ami kitölti az olvasás mellett a szabadidejét. Egy beszélgetés során említettem meg neki a festést, és sikerült is rávennem. Először kipróbálta, azután megtetszett neki, és végérvényesen megfertőződött. Ő akril festékkel készíti a képeit. Vászonra fest. Ajándékba is kap vásznat és festéket is. Eleinte inkább virágokkal próbálkozott. Később tájképeket kezdett festeni. Ma már nem kell belenyúlni a képeibe, de a megbeszélést, a segítséget igényli. Napi szinten megbeszéljük az addig elkészített részeket. Tanácsokkal látom el. Részt vesz a „Fessünk együtt” csoport foglalkozásain is, ahol amatőr festők havonta szoktak találkozni, s együtt alkotni, Bak Mária kezdeményezésére. Sajnos a vírusos helyzet ezt most nem engedi.

A járvány kapcsán egy másik idős hölgyet is sikerült bevonnom az alkotásba. Egy évvel ezelőtt hozzám is eljutott a Szeretetszolgálat kérése, miszerint keresnek olyan embereket, akik szívesen beszélgetnek magányos, idős emberekkel. Nosza, jelentkeztem én is. Három tatabányai hölgy nevét és elérhetőségét kaptam meg. Egyikük abban az évben töltötte a 91. életévét. Volt egy 71 éves és egy 60 éves is. Az utóbbival nem tudtam kialakítani tartós kapcsolatot. Helyette viszont a 91 éves Ottília néni 82 éves barátnője, Zsóka néni jelezte, ő is szívesen beszélgetne valakivel. Ha nem is minden héten, de azóta is rendszeresen felhívom mindegyiküket, sőt, kb. másfél havonta találkozunk is. Eleinte a két idősebb néni, bár örült, mégis kissé gyanakodva fogadták az ajándékba vitt dolgokat (házi lekvár, könyveket vettem, képet festettem nekik). Megkérdezték, mennyibe kerül a kép. Alig akarták elhinni, hogy ajándék, és ingyen adom. Nem várok érte semmit sem. Azóta is nagy becsben tartják mindhárman. Karácsony előtt is mennem kellett. Ajándékokat vittem, és kaptam is. Farsangra Otti néni a gondozónővel csöröge fánkot süttetett, hogy meg tudjon kínálni. Örülnek nekem. Elsősorban nem az ajándékoknak, hanem mert kicsit kiönthetik a szívüket, s ezáltal egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Várnak, mikor megyek megint.