„Én ott szeretek lenni, ahol az emberek vannak”
Szirtes-Tankó Tünde interjúja
A Baptista Szeretetszolgálatnál nagyon sokrétű munka folyik. A magyarországi és a külföldi segélyakciók és jószolgálati munka mellett, a Szeretetszolgálat számos nevelési-oktatási, szociális és gyermekjóléti intézmény fenntartója is. Ez utóbbi téren lényegében országszerte minden ellátotti csoport (fogyatékos, pszichiátriai és szenvedélybeteg személyek, időskorúak, gyermekek, hajléktalanok hátrányos helyzetű családok, romák) körében tevékenykedik.
Március elején Dr. Steiner József lelkipásztorral, a Baptista Szeretetszolgálat országos hitéleti igazgatójával beszélgettünk erről a különleges szolgálatról, feladatairól és a hétköznapi kihívásokról.
Mottó: Abban hiszek, hogy a bibliai alapelveket és a hitvallásunkat a kortárs kultúrában lehet és kell is alkalmazni. Ezt az interpretációt úgy kell megtenni, hogy a lényeg ne vesszen el, hanem a Szentírás üzenete, amiben az Isten szavát látjuk, úgy legyen a mai ember számára lefordítva, hogy ő is alkalmazni tudja azt saját élethelyzetére.
Hittel és szakértelemmel – ez a Szeretetszolgálat szlogenje. A ti munkátokban – egy egész csapat vezetője vagy – hogyan tükröződik ez?
Ha az egész Szeretetszolgálatra gondolok, akkor – és erre a mostani járványhelyzet még jobban rávilágított – azt látom, hogy felértékelődik az egyéni hitélet és önazonosság értéke. Az egész szervezet szintjén, de a közvetlen munkatársaim számára is rendszeresen megteremtjük a lehetőséget a szakmai tanulásra és a személyes fejlődésre. Minden évben tartunk nagy létszámú igazgatói konferenciánkat, 200 résztvevővel, és 1-2-3 napos kisebb, közös összejöveteleket. Ezeken vannak képzések és fórumok egyaránt, ahol a résztvevők kérdéseket tehetnek fel, és együtt keressük a jó válaszokat és az alkalmazandó megoldásokat. A közösség, a feltöltekezés mindenkinek kell, hiszen egyfolytában másoknak adunk. Az elmúlt egy évben sajnos nem tudtunk úgy összejönni, ahogy eddig. Képernyő előtt ismereteket átadni még csak-csak lehet, de sokkal-sokkal nehezebb együtt sírni, nevetni, együtt imádkozni és mély lelki gondolatokat megosztani. Felértékelődtek tehát a „járni”, működni, szolgálni képes munkatársak, vagy más szóval: az érett tanítványok. Emellett felértékelődik a kisebb közösség ereje is, amely összetart és támogat.
Ha a közvetlen munkatársi körömre gondolok, akkor eszembe jut például az a hitéletben tevékenykedő munkatársam, aki a hozzánk tartozó – egyébként pedig az ország egyik legnagyobb – idősotthonában szolgál, ahol a „nyája” a közel 800 ellátott és munkatárs, plusz a látogató rokonok. Ő nem a híveivel van körülvéve, ahogy a gyülekezetekben a lelkipásztor, ez sokkal inkább egy missziós helyzet. Olyasmit képvisel, amit az adott intézményben lehet, hogy senki vagy csak kevesen fogadnak el. Akár a szociális területen dolgozó munkatársakat tekintve, akár az ellátottakat – különösen is abban a mélységben, mint ő maga. Bár tudja, hogy Jézus vele van a világ végezetéig, ehhez a sokszor „magányos” pozícióhoz nagy szükség van az önazonosságra, és arra a meggyőződésre, hogy erre a feladatra Isten hívta el, az ő küldetésében jár. Ez a hit része. A szakértelem pedig mindaz, amit korábban szakmailag elsajátított, és az a támogatás, amivel mi, a kollégái folyamatosan mellette állunk.
Ha a saját személyes szolgálatomra gondolok, akkor úgy fogalmaznék, hogy tagja vagyok egy interprofesszionális együttműködésnek, amelyben a szakmai-lelki cél elérésének érdekében, valamennyien a legjobb képességeink szerint, vállvetve segítjük egymás munkáját. Vegyük az emberkereskedelemből kimentettek példáját. Ők tulajdonképpen mai „rabszolgák”, néha férfiak, de leginkább lányok, akiket vertek, éheztettek, prostitúcióra kényszerítettek, és minden életszférájukban szétcincáltak. Tudatosan. Testükben, lelkükben, szellemükben, szociálisan – azért, hogy képtelenek legyenek a szökésre. Amikor egy ilyen személy kiszabadul fogvatartóitól, és bekerül az egyik védett házunkba, lényegében az alapoktól kell őt felépíteni, hogy újra életképes ember válhasson belőle. Nem ritka, hogy 6-8 szakember foglalkozik vele: orvos, pszichológus, néha pszichiáter, szociális munkás, jogász, lelkipásztor. Én ez utóbbi szerepet tudom betölteni. A munkánk során van olyan, amikor valaki a komplex gyógyulási folyamata során a hitre, a személyes istenhitre is eljut. Néhány hónappal ezelőtt megadatott nekem az a különleges öröm, hogy egy ilyen drága személyt, felnőtt hitvallóként bemeríthettem, megkeresztelhettem.
Korábban missziói lelkész-igazgatónak neveztek, most országos hitéleti igazgató vagy. A névváltozás mögött van-e tartalmi különbség, változtak-e a feladataid?
Bár a névváltozás egy konkrét időponthoz köthető, idén január elsejével lettem országos hitéleti igazgató a Baptista Szeretetszolgálatnál, mégis azt lehet mondani, hogy ehhez a ponthoz egy folyamatos változás vezetett el. Annak idején Szenczy Sándor kért fel a feladatra, hogy legyen mellette egy missziológus, egy olyan személy, aki evangélizál, tanítványokat nevel, képez és akár gyülekezeteket is plántál, elméletben és gyakorlatban is keresi a misszió útját – azt, hogy hogy lehet ezt jól csinálni. Az elmúlt években megsokasodtak azok az intézmények, amelyeknek mi vagyunk a fenntartói, és ezek mellett még sok területen aktívak vagyunk, például az emberkereskedelem elleni munkában. Annak idején a klasszikus értelemben vett misszióval indultunk, elvittük nekik Jézus Krisztus jó hírét, hívtuk őket a hitre, és akik ezt elfogadták, azokat továbbvezettük a tanítványság útján. Korábban ez volt tehát a meghatározó, és ez ma is fontos, de azóta mégis eltelt hét év, és ma már van egy jelentős számú hitre jutott dolgozónk, diákunk, ellátottunk. A névváltozásban az motivált minket, hogy a szolgálatomnak ez az összetett jellege egyértelműbben kifejezésre jusson. Dr. Szilágyi Béla, a Szeretetszolgálat új elnöke nevezett ki országos hitéleti igazgatóvá.
A szakmai munka és a misszió hogyan tud összekapcsolódni, hogyan tudják egymást támogatni az intézményeitekben?
Van számos olyan intézményünk, amelyeket eleve mi indítottunk, és vannak olyanok, amelyek átvétel útján kerültek hozzánk: ők valamilyen ok miatt minket választottak fenntartójuknak. Az első típusban egyáltalán nem volt kérdés, hogy a szakmai munka mellett a hit és a missziós szemlélet is áthassa a mindennapi tevékenységeket. A második csoportba tartozóknak, annak idején azt ígértük, és szeretnénk is tartani magunkat ehhez, hogy nem tesszük kötelezővé számukra a hitéletet, a kötelező istentiszteletre járást. Természetesen nem is bocsátottunk el senkit ilyen okok miatt, és a felvételnek vagy vezetői kinevezéseknek sem feltétele. Azt viszont kezdettől hangsúlyoztuk, hogy mi szeretnénk bemutatni hitünket, és arra hívogatni is fogunk, elsősorban vonzó szolgálatok által. Iskolákba, szociális intézményekbe a korcsoportoknak megfelelően rendszeresen viszünk magunkkal keresztyén zenészeket – a fiataloknak Mező Misit, Pintér Bélát, Szabó Balázst, Révész Danit például –, és olyan nyitott, kortárs kulturális eseményeket szervezünk, amelyek érdekelhetik a diákokat, ellátottakat, munkatársakat. Az elején, néhány helyen még ettől is idegenkedtek, féltek, különösen ott, ahol a vezetők és a munkatársak az egyházi életben semmilyen formában nem vettek részt korábban. Ők kíváncsian figyelték, hogy betartjuk-e az ígéretünket. Azóta fordulat állt be ezen a téren: mindenhol elfogadják a hitéleti szolgálatunkat, és vannak olyan intézmények is, akik számára mindez kívánatos is. Egyetlen igazgató sincs, aki ne szeretne az iskolájában hitéleti vezetőt, iskolalelkészt alkalmazni, sőt, vannak olyanok, akik kifejezetten szeretnék, ha lenne. Ezeket a kéréseket finanszírozási okok és a humánerőforrás-hiány miatt nem mindig tudjuk teljesíteni, de részben úgy próbáljuk ellensúlyozni, hogy egy-egy iskolalelkész több helyen is szolgál. Az intézményi lelkészek nagyon sokat hozzá tudnak tenni egy intézmény működéséhez, és ezt az intézményvezetők látják, tudják, még akkor is, ha a hit részét nem értik. Ők a közösségépítő, lelkigondozói, hangulatjavító, értékteremtő munkát értékelik, ugyanúgy, ahogy a szélesebb társadalomban is gyakran tapasztaljuk ezt a vezetőknél, pl. polgármestereknél. Mi pedig hisszük, hogy nemcsak jó oktatást és szociális ellátást adunk, hanem ezek mellett, ezek felett egy még nagyobb ajándékot kínálunk, a hitnek, a Krisztusban való új életnek az ajándékát.
Milyen szervezeti keretek között folyik a hitéleti munka a Baptista Szeretetszolgálatnál?
A nevelési-oktatási intézményeinkben kezdtük először és szélesebb körben kiépíteni az iskolalelkészi hálózatot. A hálózat kiépítésében egyébként élen jártunk, a többi szeretetszolgálattal összehasonlítva, ezt először mi kezdtük el. Jelenleg 15 iskolalelkészt és hitéleti igazgatóhelyettest rendeltünk ki szolgálatra. A szociális intézményeinkben ugyanez a struktúra volumenében még nem ennyire kialakult, de amennyire anyagi lehetőségeink engedik, törekszünk erre. Itt intézményi lelkészek működnek, például a családok átmeneti otthonaiban. Munkakörük megnevezése változatos, mert az egyházunkban meghatározott, hogy kire mondhatjuk, hogy lelkész vagy lelkipásztor. Akiknek nincs lelkészi diplomája, érvényes avatása vagy avathatósága, vagy a nők esetében – a hazai baptista gyülekezetekben nőket nem avatnak fel lelkipásztornak – hitéleti munkatársaknak nevezzük őket. Így szolgál munkatársunk például a Pécsi Szeretetotthonunkban. Az intézményeinkben a lelki munkát nemcsak magyarok segítik, van például önkéntesünk az American Baptist Convention és a North Carolina Baptist szövetségek révén is: egy lelkésznő, aki nagy segítségünkre van a hospice házunkban, és egy misszionárius testvérnő, aki nevelési-oktatási intézményeinkben végez szép munkát.
A teljesebb képhez fontos megemlíteni, hogy ahogyan a nevelési-oktatási intézményeinkben, úgy a szociálisokban is, a Szeretetszolgálat központi stábja a kezdetektől fogva a hitet, a missziót, a hitélet fontosságát képviseli, amivel tulajdonképpen az én munkámat segítik. A teljes vezetőség és számos központi munkatárs elkötelezett, gyülekezetbe épült, gyakorló keresztyén ember, akik a rendezvényeinken és alkalmainkon aktívan közreműködnek, igét hirdetnek, bizonyságot tesznek, vagy akár lelkigondoznak is. Teljesen természetes, hogy, ha egy-egy találkozás, megbeszélés alkalmával a szakmai kérdések mellett lelki témák is előkerülnek, akkor ők arra is kompetensen tudnak reagálni. Az országos és a regionális rendezvényeinken tudatosan törekszünk arra, hogy ne csak a helyi iskolalelkész és én végezzük az összes szolgálatot, hanem mások is, hiszen protestánsként az egyetemes papság elvét valljuk.
Konkrétan miből áll a munkád?
A hitéleti igazgatói szolgálatomnak alapvetően két dimenziója van. Az egyik részét közvetlenül végzem, a másik rész pedig abból áll, hogy támogatom munkatársaimat, hogy ők is felkészültek legyenek. A saját alkalmazotti körünk, az elsődleges célcsoportunk, elég nagy, összesen 2500-3000 fő ebből kb. 1200-an dolgoznak a szociális szférában. Az ő közvetlen elérésük számomra lehetetlen, tehát én elsősorban az intézményvezetőkkel, az igazgatókkal vagyok kapcsolatban. Emellett azért spontán találkozom számos munkatárssal is, tanárokkal vagy szociális dolgozókkal, akikkel a megismerkedésünk után szintén kapcsolatban maradunk, felhívnak, beszélünk, lelkigondozom őket. A munkatársaim segítése elsősorban a szupervízió, a mentorálás és a képzés rendszerének felépítésében és irányításában ölt testet, ami révén az oktatási és a szociális intézményeinkben dolgozó hitéleti munkatársak, iskolalelkészek, intézményi lelkészek el tudják látni az összes többi dolgozó, a diákok és az ellátottak lelki vezetését. Ebben a szolgálatban két kihívás is van. Egyrészt nekünk, keresztyéneknek – akár formálisan is vezető valaki, akár nem – azt kell megtanulnunk, hogy hogyan tudunk úgy vezetni, hogy lemondunk a hatalmi pozícióról, hogy az embereket hogyan tudjuk a hitre hívogatni, alázattal és határozottan, nyíltan és befogadóan, példamutatással és a Krisztustól kapott üzenet átadásával, de nem erőszakosan, és főleg nem képmutató módon. Másrészt az iskolai és a szociális munka számos pontján nem feltétlenül érhető tetten azok közvetlen bibliai gyökerei. Ettől azonban nem kell megijedni, hiszen eltelt jó néhány ezer év azóta. Viszont a Szentírás lelkiségével, szellemiségével összevethető a mai gyakorlatunk, és össze is kell vetni. Ezt próbálom átadni a munkatársaimnak és ezt tanulom magam is.
A tereptapasztalataid hogyan formálnak téged személyesen?
Én ott szeretek lenni, ahol az emberek vannak, szeretek a terepen járni, és a járvány miatt ez az, amit nagyon hiányolok mostanában. Mivel azonban elhívásomhoz az is hozzátartozik, hogy járjuk a településeket, falvakat, és ha lehetőségünk van, akkor nemcsak az iskolákba, szociális intézményekbe megyünk, hanem a családokhoz is – ha nyitottak erre, és igénylik a lelkigondozást. Így jutottunk el nemrég például egy agydaganatban szenvedő diákunkhoz, aki egy település cigánysorán él, nehéz körülmények között. Megható volt az a szeretet, amellyel fogadtak és megvendégeltek bennünket. Számos élményem van arról, hogy, ha időt áldozok a terepre, a szeretetszolgálati munkára, ha kilépek a komfortzónámból, akkor az emberek megnyílnak, jól lehet velük beszélgetni. Ilyen helyzetekben senkit sem érdekel, hogy amúgy mi a titulusom, hány diplomám van, és mit jelent a tudományos doktorátusom. Annyit lát, hogy szeretem-e, beszélek-e vele, meghallgatom-e, betérek-e hozzá. Nekem ez abban segít, hogy elkerüljem azt, hogy belőlem olyan tudós vagy elöljáró legyen, aki elszakadt a mindennapi élettől, és az életemben megvalósulhasson az, amit a missziológiai szakirodalom úgy nevez, hogy szolgáló vezetés. Így, ha azon gondolkodom, hogy Isten segítségével mi mindent elértem, milyen vezető szerepeim vannak, akkor mégsem válok elbizakodottá, és arra a kérdésre, hogy ki is vagyok, azt tudom mondani egyszerűen: Isten szolgája.