Bartal Anna Mária szociálpolitikus, szociológus hosszabb párizsi tartózkodás után ismét Magyarországon dolgozik: sukorói házának teraszán, a megindító tájban gyönyörködtünk beszélgetésünk előtt.

– Egy, a COVID-19 járvány gazdasági és társadalmi hatásairól szóló tanulmányban dolgozott a közelmúltban. Mit vizsgáltak?

– A közösség rugalmas ellenálló képességét, azt, hogy egy adott társadalom egy katasztrófa, vagy egy válság hatásaira mennyire tud erőforrásait megőrizve alkalmazkodóan reagálni. A válságok, katasztrófák egyik legsúlyosabb következménye a közösségi ­- családi, rokoni, baráti – kapcsolatok zavara, vagy még inkább, az elvesztése. Amikor tehát megjelenik a fenyegetettség, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a stressz és a trauma, nagyon fontos kérdés, hogy milyen segítő kapcsolatokkal rendelkeznek az emberek. Kikre és miben számíthatnak egy ilyen helyzetben. Ebből kiindulva azt vizsgáltuk, hogy közösségi szinten mennyire tudott a magyar társadalom rugalmasan reagálni a COVID-19 járványra és hová jutott 2021. decemberében, a vizsgálat idején.

– Milyen formái voltak a segítségnyújtásnak?

– Amikor bekövetkezik egy katasztrófa vagy vészhelyzet, az emberek általában segítséget nyújtanak egymásnak. COVID-19-járvány sajátossága éppen az volt, hogy a járvány alatt elrendelt különböző védelmi intézkedések, lezárások erőteljesen korlátozták a személyes kapcsolatokat. Az emberek legtöbbször felhívták egymást telefonon és beszélgettek, érzelmi támogatást nyújtottak egymásnak, de adhattak vagy kaphattak segítséget a házkörüli vagy házimunkában, például bevásárlással, gyógyszerkiváltással, gyermekvigyázással, illetve anyagilag is támogathatták egymást. Felmérésünkben egy nagyon egyszerű kérdést tettünk fel: kapott-e, nyújtott-e a járvány ideje alatt segítséget? A kérdésre született sok-sok válasz alapján nem csak egyéni segítségnyújtási „történetek” váltak regisztrálhatókká, hanem az egész magyar társadalomé, hiszen a vizsgálat a magyar népesség 1000 fős nemre, korra, életkorra és lakóhelyre reprezentatív mintáján valósult meg.

– Nézzük az adatokat!

– A járvány előtti számok azt a meglepő eredményt mutatták, hogy a magyar társadalom csak 53 százalékának voltak valamiféle segítő kapcsolatai családtaggal, baráttal, szomszéddal, míg 47 százalékának nem voltak semmiféle ilyen jellegű segítői. A vizsgálat során azt is megállapíthattuk, hogy a pandémia okozta kihívásokra a magyar társadalom rugalmasan, a segítőkapcsolatok aktivizálásával reagált, hiszen 56 százalékra nőtt a segítő kapcsolatokkal rendelkezők aránya. Ez a három százalékos növekedés első látásra kevésnek tűnik, de ez körülbelül 240.000 embert jelent, akit aktivizált a járvány. Ugyanakkor azt láttuk az eredmények alapján, hogy ezek a segítőkapcsolatok és az azokban rejlő erőforrások 2021 decemberére kifáradtak, hiszen a segítő kapcsolatokkal rendelkezők aránya – a járvány előttinél is jóval alacsonyabb szintre – 49 százalékra esett vissza. A csökkenés ebben az esetben már közel félmillió embert jelentett.

Figyelemre méltó adat az is, hogy a magyar társadalom 51 százaléka mondta, hogy nincsenek semmiféle támogató kapcsolatai, és ezek több mint egyharmada állította azt, hogy „csak magunkra számíthatunk”, míg 15 százalékukat a teljes kapcsolatvesztettség, a kiilleszkedés jellemezte.

– Mi lehet az arány növekedésének az oka?

– Elfáradt a magyar társadalom, elvesztek az erőforrásai, amelyekkel másokat is támogatni tudott. Ezzel kapcsolatban pedig le kell számolnunk azzal az illúzióval is, hogy a községekben, falvakban összetartó közösségek élnek: sajnos ez már nem teljesen igaz. A községekben élők anyagi helyzetük, erőforrásaik, kapcsolataik hiánya miatt nagyon nehéz helyzetbe kerültek a járvány ideje alatt.

Minél kisebb népességű egy település, annál nehezebb az ott élők helyzete. Még az úgynevezett szomszédsági kapcsolatoknak sem voltak igazán kimutathatóak a falvakban, sokkal inkább a városi lakótelepeken élőkre volt jellemző a szomszédsági összefogás.

Korábban sokszor leírták, hogy vidéken a szomszédsági kapcsolatok pótolták a hiányzó kulturális, szociális szolgáltatásokat, amelyek kivonultak a kistelepülésekről, de ennek már csak nyomait lehet ma már látni. De nem kedvező a helyzet a megyeszékhelyeken sem, amelyek nagyon heterogén összetételű városok, nagyon sokféle emberek lakják, és ez hozzájárulhat ahhoz, hogy felborultak a szomszédsági kapcsolattartás régi formái, mert például a beköltözések miatt megváltoztak a szomszédok. Fellazultak a régi struktúrák, márpedig egy bizonytalan, stresszes, kiszámíthatatlan helyzetben nagyon fontos, hogy számíthatunk-e valakire a családi, rokoni, szomszédsági körökből. Sajnos az érzelmi kapcsolattartásnak is vannak határai, abba is belefáradnak az emberek és elvesznek az erre fordítható energiák.