Rendszerünkben 12 fenntartó végez számtalan szociális tevékenységet, idősekkel, hajléktalanokkal, szenvedélybetegekkel, gyermekekkel stb. A szerepvállalás sok- sok szakember áldozatos munkája révén áll össze. Sokszor névtelen hősök ők, akik életüket szentelték mások támogatásának, elhívásuk a segítés, küldetésük van. Ellátórendszerünkben sok a színes egyéniség, az egyedi sors. Új, postcad kezdeményezésünk célja, hogy ezeket a szakembereket kicsit jobban ismertté tegyük. Az ismerkedés két irányú, egyrészről beszélgetünk munkájukról, szakmai kihívásaikról, de mint magánembereket is szeretnénk bemutatni. Terveink szerint a műsorból sorozat készül, melyek epizódjai meghallgathatók majd módszertani központunk honlapján. Első beszélgetésünk Ghyczy Gellérttel készült, a Baptista Integrációs Központ vezetőjével. Ebből adunk most rövid ízelítőt.

Olyan területen dolgozol, ami fontos szerepet játszik a baptista ellátási rendszerben: a hajléktalan-ellátásban. A BIK a fővárosban a második legnagyobb ilyen intézmény. Kit nevezhetünk hajléktalannak?

Azt, hogy kit nevezünk hajléktalannak, az folyamatosan szakmai vita. Szokták mondani, hogy nem főnév, hanem jelző. Azokat nevezzük annak, akik közterületen élnek, lakásra nem alkalmas helyiségben, vagy akinek a lakhatása nem megoldott. És itt jönnek a problémák. Aki az utcán fekszik, az egyértelmű, de mi van azzal, aki komfort nélküli, egészségre káros, lakásra nem megfelelő helyen lakik. Vagy mit gondoljunk azokról, akik ugyan lakásban laknak, de egyik napról a másikra, úgy, hogy bármikor elküldhetik őket. Mit gondoljunk azokról, akik túlzsúfolt lakásban laknak? Vannak tehát egyértelműen körvonalazható szituációk, de sok olyan definíció is van, amiben benne vannak a nem biztonságos, zsúfolt, nem megfelelő kondíciók között élők is. Ők mind tudnak azok lenni.

Honnan kerülnek ma emberek az utcára?

Ez is összetett kérdés, de azért vannak olyan utak, amik általánosabbak. A családi konfliktusok ebben szerepet játszanak, ilyen a válás és a család szétszakadása, gyerekkori abúzus, családból menekülés, vagy az állami gondoskodásból kerülnek ki, és eltűnik mögülük az intézményes segítőrendszer. Ez a leggyakoribb. De sok olyan is van – és ez sem újdonság –, akiknek megszűnik a lakhatása, és nem tudja az albérletet megfizetni. Ezeket az embereket semmi nem készteti arra, hogy az utcán éljenek, hanem csak az a gond, hogy nincs jövedelmük vagy kevés. Ez a legnagyobb hibája a rendszerünknek, hogy berakjuk őket az intézményekbe, ahol semmi keresnivalójuk nincs. Az ő problémájuk lakhatási probléma, amit meg tudnának tartani, háztartást tudnának vezetni, önállóan tudnának élni. Ez egy trauma, hiszen a szálló sohasem az, mint a saját lakás. Különböző mentális problémájuk lesz, elindul egy folyamat, hozzászoknak az intézményhez, tulajdonképpen lerontjuk őket, akármilyen furcsán hangzik is ez. Nem nekik való az intézményes ellátás. Az ilyeneknek mindig azt tanácsolom, hogy próbáljanak először valami mást találni.

Kik laknak nálatok?

750 körüli férőhelyünk van. A szálló funkciója tehát nem az, hogy a lakásukat hirtelen elvesztőknek szállást adjunk, hanem, hogy megpróbáljuk visszaépíteni az elvesztett készségeket, és hogy a munkavállaláshoz szükséges készségek is visszaépüljenek. Ebben a létben lenni, vagy akárcsak a peremén is, ahol folyamatos a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság, ez mindenképpen nyomot hagy az embereken. Nálunk zömmel 4-6 ágyas szobák vannak, bár van pár kétágyas is, és bár átmeneti szállónak hívják, de gyakorlatilag 3-4-5 évet is ott lehet lenni. Ha ez idő alatt nem történik semmi, akkor annak az az oka, hogy a mi segítségünk nem jó neki, és érdemes intézményt váltania. Fontos dolog, hogy nem szeretnénk, ha itt éreznék magukat otthon. Nem törekszünk arra, hogy otthont adjunk neki, hanem egyfajta biztonságot és ösztönzést, hogy érdemes arra törekedni, hogy megszervezzék a saját háztartásukat. A hajléktalan-ellátás legnagyobb problémája, hogy nem tudjuk az embereket továbbléptetni, mert nincsenek bérlakások, az albérletek pedig nagyon drágák, ezt nem lehet olyan munkából megfizetni, ami nekik van. Sok ember beragad a szállóinkon, akiknek nem kellene. Laknak nálunk idősotthonra várók, munkára alkalmatlan, pszichiátriai, vagy végstádiumos rákos és súlyos tüdőbetegek. Ez szakmailag nem is jó, mert olyan dolgokkal kell foglalkozni, amihez nincs meg a szaktudásunk. És vannak aktív korú dolgozók, akik egész egyszerűen nem tudnak továbblépni. Közülük néhánynak lehet segítség, hogy van három kiléptető lakásunk, 6 férőhellyel. A kollégáim javaslatai alapján kiválasztottuk, hogy kik azok, akik nagy valószínűséggel meg tudják tartani a lakást. Itt felelősséget kell vállalni, fizetni kell stb., tehát olyanokat kell kiválasztani, akik ezt a szintet meg tudják ugorni. A kollégák persze járnak hozzájuk és segítenek, ha szükség van rá. Rút anyagi okok miatt sajnos nem látszik, hogy hova tudnak továbblépni. Ezzel együtt lelkes vagyok a dologért.

Próbáltam magam függetleníteni attól, hogy ismerlek jó pár éve. Ránézve a pályádra, ugye több szakcikknek is szerzője vagy, dolgoztál kutatásban, foglalkoztál falu- és tanyagondnoki hálózatok szervezésével, egyesületnek az alakításával, lakhatási szegénységet felszámoló civil szervezetben szakértősködtél. Valahogy mindig benne volt a vidék, a lakhatáshoz kötött szegénység, a hátrányos helyzetnek az a formája, ami összetett problémákból áll össze. Hogy jött nálad ez az irányultság?

Amikor végeztem az egyetemen, bekerültem a szociális minisztériumba. A diplomamunkám a közösségi szociális munkáról szólt, és engem nagyon érdekeltek a falusi közösségek, nagyon szeretem a szociográfiákat. És erre azt mondta nekem a főnököm, hogy ez mind nagyon érdekes, de most a hajléktalan-ellátás szabad, ami ugye egy tipikusan városi probléma. Így kerültem ide, aztán megszoktam, kicsit bele is ástam magam. Nem tartom magam a legjobb, vagy a témát legjobban ismerő szakembernek. De nagyon büszke vagyok, hogy a szakmában nagy nevekkel dolgoztam együtt. A hajléktalan-ellátást tehát kaptam, abba, bele kellett dolgoznom magam. A falugondnokit azt kértem. Úgy kerültem a témához közel, hogy egy kedves kollégám meghalt, és ott maradt a területe, és mondtam a főosztályvezetőnek, hogy én ezt szeretném megkapni. És meglett. Én nem akartam szociális munkás lenni. Humán beállítottságú voltam, de fogalmam sem volt, hogy mivel akarok foglalkozni érettségi után. Bejött valaki a gimnáziumba, és beszélt a szociológiáról, és tetszett. Elmentem felvételizni – nem vettek fel a szociológiára, csak a szociális munka szakra. Prüszköltem, nem is tagadom, hogy nagyon nehéz volt az első időszak, hogy én ezt megszokjam. Ezt most nem boncolgatnám, hogy miért, de az a lényeg, hogy ezzel dolgoznom kellett. Aztán a minisztériumba kerültem és aztán megszoktunk, megszerettük egymást. És rájöttem, hogy fantasztikus emberek vannak a területen, és jó velük együtt dolgozni. Aki nem szakmabeli, az próbálja ki, hogy nagyon-nagyon jó egy-egy ételosztásban részt venni, vagy adományozásban, nagyon jó.

Tizenhárom év után váltottál. Te pont a fordított utat járod, a terepről szoktak a minisztériumba kerülni.

Igen. 2013 óta vagyok a Baptista Szeretetszolgálatnál. De én ma sem tartom magam a gyakorlatban dolgozónak. Nekem az a dolgom, hogy a kollégáimnak a lehető legtöbb eszközük meglegyen ahhoz, hogy rendesen, tisztességesen végezzék a munkájukat. Úgy állítanám párba, hogy van a leader és a menedzser típusú vezető. Leader, aki lobog, a menedzser megcsinálja. Nekem nem az az erősségem, hogy valamit megszervezzek, megcsináljak, hanem a stratégia: hogy kitaláljak valamit, végiggondoljam, leírjam. Amikor váltottam, azért volt izgalmas, mert az előbbi volt a feladat, ezt kellett csinálni, és bele is tanultam, de az erősségem ma sem ez. Én akkor vagyok jó, ha ki kell találni, hogy hogy legyen.

Miben méred a sikered, hiszen ez olyan szakma, ahol sok a kudarcélmény?

Nekem leginkább az a siker, amikor számomra fontos emberekről azt érzem, hogy elismerik azt, amit csinálok, és szeretnek velem dolgozni. Persze van olyan, amikor valamit meg kell csinálni, és ha sikerül, akkor ez is siker. De az az igazi, ha olyanok, akikre felnézek, azt mondják, hogy de jó volt ezt együtt csinálni.