Beszámoló
Egy „kapus” benyomásai
Szirtes- Tankó Tünde írása
Önkéntes munka. Tiszabecs, általános iskola, március 9, reggel 9 és este 7 óra között. A pár napja már ott dolgozók szerint ez egy könnyebb nap volt, számomra, aki krízishelyzetben még nem dolgoztam, sűrű és új tapasztalatokkal teli. Az általános iskola épületében kialakított segítőponton dolgozók fő feladata, hogy a határt gyalogosan átlépőknek rövid pihenési lehetőséget, ellátást, kis testi-lelki felfrissülést kínáljanak, majd rövid időn belül továbbsegítsék úti céljuk felé. Ide olyan embereket hoznak a határról, akiknek van kapcsolatuk Magyarországon vagy külföldön, tudják, hogy hova mennek, de nem tudják, hogyan jutnak el oda. Ide érkeznek azok a magyar magánszemélyek is, akik előzőleg úgy egyeztettek a menekülő ismerőseikkel, hogy itt találkoznak. A rendet rendőrök és tartalékos állományú katonák biztosítják, a többi feladatot civilek végzik. Feladat pedig van bőven. Az információs asztal a fő koordinációs hely: itt érnek össze a felajánlások az igényekkel – kit hova, mikor tudnak továbbküldeni vagy közvetlenül célba juttatni. Az érkezők kisebbik része jön Magyarországra, a többség más országba igyekszik. Aznap többen Csehországba, Németországba, Angliába, Olaszországba, egy idősebb néni, aki menekülés közben elszakadt a csoportjától Palesztinába próbált eljutni. Az „utazás” sokak számára nem most kezdődött, jócskán voltak olyanok, akik Ukrajna keletibb vidékeiről jöttek, Kijevből, de volt aki Harkivból. A többség számára Budapest a következő úti cél, innen próbálnak repülővel, vonattal továbbutazni, vagy itt várják őket ismerőseik, vagy az ismerős ismerősei(nek) ismerősei. Ezek a magánkapcsolati láncok, ahol a menekülők a közbenső segítőket nem is ismerik, szemmel láthatóan gyorsan össze tudnak állni, és relatíve biztonságosan tudnak működni az olyan rizikós helyzetekben, amikor fokozottan kiszolgáltatott csoportok – nők, anyák, nagymamák, gyermekek, idősebbek, idegen vagy világnyelveket nem beszélők – kénytelenek több ezer kilométert megtenni. A továbbjutást segítő sofőrök pedig leginkább olyanok, akik vagy kifejezetten ilyen fuvarokat ajánlanak fel ingyen vagy adományt hoznak, és visszaúton is „telekocsival” mennek.
Nélkülözhetetlen segítők az ukránul és/vagy oroszul beszélő tolmácsok. Szerdán napközben 5-6 tolmács segített, szinte megállás nélkül pörögtek. De folyamatosan készültek a szendvicsek, a tea, az úti csomagok, osztották a meleg ételt, sürögtek-forogtak a pihenőszobában és a WC-nél, hogy rend és tisztaság legyen, fogadták, pakolták, rendezték az adományokat, biztosították a fogyó készletek utánpótlását. Van orvosi szoba és alapvető (lenne) a jól működő wifi, ami sajnos lassú és sokszor elérhetetlen volt a nagy terhelés miatt, amit az egyik telefonszolgáltató néhány órás önkéntes „ügyfélszolgálata” valamelyest ellensúlyozni tudott (vagy az, hogy az önkéntesek felajánlották a saját mobilnetjüket).
Kisebb kitérő után (a határállomás fogadópontja) a szerdai napot „kapusként” töltöttem az iskola kapuja előtt felállított asztalnál, ahova szendvicset, innivalót, édességet, takarókat, a gyerekeknek apró játékokat raktunk ki. A gyalogosan érkezőket szervezetten, „telebusszal” hozták az iskolához. Amíg ott voltam, kb. 15-ször fordult a busz. Hamar kiderült, hogy az érkezők – zömében nők, anyák, nagymamák, gyermekekkel, inkább fiatalabbak, középkorúak, de idősebbek is, és nem csupán a jó karban levő nyugdíjasok, hanem tolószékes, botra támaszkodók is – fogadásán, épületbe kísérésén, információval segítésén kívül másra is van igény, amihez jól jött, hogy angolul is elboldogulok. Tulajdonképpen első kontakt lettem a „külsősök” és a „belsősök” között. Több autós kért segítséget, hogy hogyan tudnak találkozni az ismerőseikkel, vagy miért nem érkeznek meg, vagy vajon megérkeztek-e már. Biztosítani kellett, hogy a határon levő ellátásnak (szendvicsek, meleg ital, édesség) meglegyen az utánpótlása. Az adománnyal érkező autók is velem találkoztak először, ahogy az érdeklődő újságírók, tévések, az ENSZ menekültügyi munkatársa és néhány nagykövetségi dolgozó is, akik az éppen szolgálatban levő vezetőnél szerettek volna tájékozódni a helyzetről. Arra nem jutott időm, hogy megálljak és meghallgassam, hogy mit mond nekik, de talán nagy vonalakban olyasmit, amit én is tapasztaltam:
- az ukrajnai háború tényleg rengeteg embert mozgósított arra, hogy adománnyal vagy pénzzel segítsen, és ennek is köszönhető, hogy Tiszabecsen biztosított a menekülők ellátása
- a Baptista Szeretetszolgálat a határ mellett komoly szakmai és anyagi erőforrásokat mozgósít, szervezetten és hatékonyan végzi a feladatát: rövid időn belül, feltorlódás nélkül segíteni tudja az érkezőket, hogy továbbjussanak. A segítők zöme, olyan veterán, akiknek már van tapasztalata krízishelyzetekben. A tapasztalat, a rutin, a rugalmasság és a kreativitás fontos és hasznos a válsághelyzetek kezelésének elején. Az önkéntes csapat abszolút nemzetközi, szerdán több olyan önkéntessel dolgoztam, akik külföldön – Németország, Egyesült Államok – élő magyarok, itt élő külföldiek, vagy évek óta itt élő kárpátaljai magyarok, és az aggasztó hírek azonnal aktivizálták őket.
- az első menekültek jó része középosztálybeli, akiknek vannak/voltak erőforrásai (pénz, külföldi kapcsolat, nyelvtudás stb.) ahhoz, hogy nekivágjanak egy ilyen kockázatos útnak. Öltözékük, megjelenésük ápolt és igényes, ami az adott körülmények között még szembetűnőbb. Viselkedésük tartózkodó és udvarias, mint akik nincsenek hozzászokva, hogy őket különösképpen segíteni kellene. Ugyanakkor, ha nem is illenek feltétlenül a „szegény menekültek” sztereotípiájába, biztosan nem jókedvükben hagyták el otthonukat, és utaznak több száz vagy ezer kilométereket, ahogy éppen tudnak, egy gurulós bőrönddel vagy hátizsákkal, azzal a tudattal, hogy lehet, hogy (sokáig) nem tudnak visszatérni.
- ahogy az lenni szokott, az érkezők egy része nem menekült, hanem határ menti ingázó, és azért jön, hogy kihasználja a kínálkozó lehetőséget, hogy nehéz életkörülményein, szegénységén a másoknak szánt adományok révén valamelyest enyhítsen. Ahogy az lenni szokott, vannak olyan magánszemélyek és cégek, akik kihasználják a menekültek kiszolgáltatottságát, és extra pénzekért kínálják szolgáltatásaikat. A mai napig nem értem például, hogy miért is került valakinek egy taxis fuvar Budapestre 120000 Ft-ba?
Hosszú és fárasztó volt a nap. Bár sokat pörögtem (a lépésszámlálómban több mint tizenhétezer lépés volt estére), mégsem esett jól a hidegben lenni egész nap, és ráadásul még el is hoztam egy kisebb fertőzésfélét magammal. Mégsem gondolkodtam egy percet se, hogy amikor megköszöntük az önkéntes munka lehetőségét, akkor én is felajánljam, hogy ha bármikor kellek, szóljanak, és megyek.