Jó gyakorlat
"Az ember jobbik énjét gyakran a kutyák hozzák felszínre"
Kereskedő Emőke írása
A szakemberek régóta kutatják az állat és az idős, beteg ember kapcsolatát. A háziállatok, a lovak, kutyák, macskák közelsége köztudottan jó hatással van mindannyiunkra, de miért vannak különösen jó hatással a beteg, fogyatékos, vagy idős emberek életére, gyógyulására? A kérdést egyetlen mondattal megválaszolhatjuk: az állatok úgy fogadják el az embert, ahogy van. Jelenlétük ellensúlyozza a kitaszítottság érzését. „Az állatok segíthetnek csökkenteni a stresszt, csökkenteni a vérnyomást, és fokozni a társas interakciókat, a fizikai aktivitást. A háziállatok más immateriális javakat is kínálnak. „A kutyák és macskák a jelenben élnek” – mondja Dr. Jay P. Granat, New Jersey-ben élő pszichoterapeuta. „Nem aggódnak a holnap miatt, ami nagyon ijesztő koncepció lehet egy idősebb ember számára. Egy állat megtestesíti az itt és most érzését.”Link Egy magányosan élő idős embernek sokszor a kis kedvenc adja az egyetlen boldogságot, a hiányolt, feltételek nélküli szeretetet és az életükből kikopott érintést.
Az idősek az elmúlásra készülve, gyakran kerülnek abba a helyzetbe, hogy meg kell válni házi kedvencüktől, mert idősotthonba költöznek. Az intézményekben nem lehet együtt élni állatokkal. Jól tudta ezt Vucseta Márta is, aki a Baptista Szeretetszolgálat OSZSK Pécsi Gondozási Központjában ápolásvezető.
Márta még műtősnőként dolgozott, mikor elhatározta, hogy önkéntes tevékenységet vállal. Akkor hallotta először, hogy vakvezető kölyökkutyáknak önkéntes „nevelőszülőket” keresnek, az Önkéntes Kölyöknevelői Program keretében a Baráthegyi Kutyaiskolában. Így került hozzá egy pár hetes labrador kölyök, Parfé. Parfé különösen intelligens kutyus volt, ha Márta a nap bármelyik szakában felébresztette, akkor is készen állt a „munkára”. Márta úgy gondolta, hogy olyan munkahelyet szeretne, ahova magával viheti Parfét. Így jelentkezett a pécsi gondozóházba ápolásvezetőnek a kutyussal együtt. Mártát és Parfét felvették.
A kutya nagyon sok szeretetet, nyugalmat nyújtott az időseknek, egészen addig, amíg vissza nem került a Baráthegyi Kutyaiskolába, hogy igazi vakvezetőt neveljenek belőle. Márta ritkán, egy-egy hétvégére még elhozhatja őt. A Gondozóházban élőknek is nagyon hiányzott Parfé. Márta tovább folytatta az önkéntes munkát, és megkapta Serpát, a szintén labrador kölyköt. Serpa elevenebb – mesélte Márta, de gyorsan szocializálódott, sokat tanult már az iskolában és Parfétól is.
Márta szerint a kutya jelenléte az intézményben növeli a szolgáltatás színvonalát. Ha a gondozónőknek kevesebb az idejük az ellátottakkal beszélgetni, Serpára akkor is számíthatnak. A kutyus néhány órát tölt az intézményben naponta, mindenkit meglátogat, mindenkinél elidőzik egy keveset. Az idősek beszélnek hozzá, simogatják, szeretik őt. Bárki ránéz, ő megérzi, és azonnal odabújik. A demenciával élő emberek megismerik, várják őt. Márta úgy véli, hogy felidézi bennük azokat az emlékeket a gyermekkorukról, életükről, melyeket már mélyen eltemettek, és segít feldolgozni a problémáikat is. Előfordult, hogy a demens beteg boldogan mesélt hozzátartozójának Serpáról, aki kételkedett abban, hogy valóban létezik. A gondozónőket kérdezte meg, hogy valóban bejár-e egy kutya az otthonba.
Az állatok közelsége – legyen az terápiás állat vagy csak egy jól nevelt, barátságos házikedvenc – kétségtelenül jó hatással van az emberekre, különösen, ha idős, beteg vagy lelkileg, szellemileg sérült. Ezek az állatok azt csinálják természetes módon, ösztönösen is, amire mi emberek gyakran csak vágyakozunk: játékos módon ébresztenek bizalmat a környezetükben élőkben. Vagy ahogy Dimitri Verhulst véli: „Az ember jobbik énjét gyakran a kutyák hozzák felszínre.”