Délelőtt 9 óra. Érkezünk a tiszabecsi általános iskolába, ahol a Baptista Szeretetszolgálat működteti segélypontját az Ukrajnából érkező menekültek számára. Bizonytalanul lépünk be az épületbe, körülöttünk nagy a sürgés-forgás, önkéntesek teszik a dolgukat, ennivalót osztanak, egyesek a regisztrációban segédkeznek, mások a konyhán főznek, csomagokat készítenek. Próbálunk az emberek között utat törni, keressük kontaktunkat, aki rövid bemutatkozás után, körbevezet bennünket. Három ember – köztük van ukrán-magyar tolmács is – a tornateremben ragadnak segíteni, ketten a tea-kávé pultnál csatlakoznak a segítőkhöz, majd az adományraktár szippant be két önkéntest, végül az iskola bejáratánál Tündéhez sodródunk, akivel várjuk a Volán társaság sárga buszát. Nincs időnk eszmélni, gondolkodni, már kanyarodik is a bejárathoz a busz, nyílik az ajtó, nyújtjuk a kezünket a leszállóknak, segítünk a súlyos bőröndök lepakolásában, közben próbálunk figyelni, irányítani, informálni. Egy férfi toppan elénk, aki papírt mutogat, négy név van rajta, egy nőt és három gyermeket keres, a kollégája bízta meg, jöjjön értük, juttassa ki őket Olaszországba, ahol egyesülhet a család. Közben kiüresedik a busz, de nincs megállás, pakoljuk fel rá a szendvicsekkel teli dobozokat, a forró teás badellát, vizes palackok sokaságát, csokoládéval és kekszekkel megrakott kosarakat és már zötykölődünk is a határátkelő felé.

Leszállunk a buszról, hideg van, a nap sugarai próbálnak utat törni a felhők mögül, egy kis melegséget adni a határon várakozóknak, a határőröknek, a katonáknak, készenléti rendőröknek és nekünk, önkénteseknek is. Mindenki tudja a dolgát. Tünde rövid utasításokkal irányít bennünket, lepakolunk a buszról, elrendezzük a dobozokat a konténerben, mely raktár és melegedő is a kisgyermekekkel érkező édesanyáknak. Egy kisebb csoport érkezik gyalogosan a sorompó felől, az ő irataik rendben vannak, felszállhatnak a sárga buszra, másokat az irodaépület felé kísérnek, ahol megkapják a belépéshez szükséges papírokat. A katonák segítenek felvinni a súlyos bőröndöket, a tolmács, – aki kárpátaljai, de Tiszabecsre ment másodszor férjhez – elmagyarázza, hogy mindenkinek, aki gyalogosan érkezik, buszra kell szállnia, ami beviszi őket a tiszabecsi iskolába, ott segítenek a továbbutazásban vagy találkozhatnak a rájuk váró családtagokkal, rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel. Folyamatos a buszhoz érkező fázó, meggyötört arcú nők, gyerekek, idősek sora, nem értik mi történik velük, miért kell buszra szállniuk, miért nem találkozhatnak az ott várakozó szeretteikkel. Mindenki magyaráz – katonák, önkéntesek, rendőrök, tolmácsok –, segít a csomagjaikban lapuló „otthonuk” cipelésében, közben vizes palackot, szendvicset, a gyerekeknek édességet, meleg teát tuszkolunk a kezükbe.

Miközben a sorompó túloldalán végeláthatatlan a kocsik és a gyalogosan belépésre várakozók száma, próbálunk odajutni, teát és szendvicset osztani, de elzavarnak bennünket, mondván, küldöttséget várnak. Átmegyünk a „garázsba”, kisgyermekes anyukák várakoznak, hogy csatlakozzanak a többiek, aki még nem jutottak át a sorompón. Innivalót, ennivalót nyomunk a kezükbe, hálás tekintettel néznek ránk, köszönömöt rebegnek, és már csomagolják is ki az elemózsiát, majszolják, többen napok óta alig ettek, ittak, aludtak. Bármerre nézünk fáradt, szomorú szemeket látunk, az anyák próbálják terelgetni gyermekeiket, bátorságot, erőt adni számukra.

Már a hatodik kanyar után érkezik vissza a sárga busz, levesszük az újabb szendvicsekkel és üdítőkkel megrakott dobozokat, amikor szusszanásnyi pihenőt engedélyezünk magunknak.

Tünde a konténer mellett eszik egy szendvicset, tizenegyedik napja van itt, Stuttgart mellől érkezett. Látta a hirdetést, hogy egészségügyi végzettséggel várnak önkénteseket a határra, ő szülésznőként dolgozik. Nem gondolkodott, beült az autóba, elköszönt férjétől, három gyermekétől és jött. Ma van az utolsó napja, délután Budapestre utazik, majd haza! „Nagyon hiányzik már a családom!” – sóhajt.

Újabb gyalogosan érkező menekültek, kígyózó autók, küldöttségek, forduló sárga busz, már követni sem tudjuk hányadik. Melegítjük és osztjuk a teát, üdítőt, édességeket.

Délután négy óra, a nap utolsó sugarai próbálnak még halovány melegséget nyújtani, majd elbújik a látóhatár mögött és érkezik a sötétség. A hirtelen beköszöntő fagyos hideg rátelepszik a sorban álló emberekre. Végre, elköszön az Ezredes úr. Rohanva visszük a forró teával megtöltött badellát, szendvicses dobozokat, édességes pakkokat. Osztjuk gyalogosnak, autósnak, aki kér, aki meg nem mer szólni, annak a kezébe nyomjuk. Mindenki hálás, egyre elcsigázottabbak az arcok, éhesek, falják a kapott elemózsiát. Már nem számít ki honnan jött, luxus vagy 25 éves viharvert autóval várakozik Magyarországra belépni, mindegyikben nők, gyerekek, nagyszülők ülnek, férfiak elvétve. Van, aki negyedik napja van úton, tápszert kér a csecsemőjének, más a „garázsban” teszi tisztába gyermekét, a harmadik meleg teáért könyörög, egy 13 éves forma kislány összeesik. Rohanunk, visszük a pelenkát, tápszert, teát, vizet, ennivalót, takarót. Példaértékű az együttműködés katonák, rendőrök, határőrök és önkéntesek között.

18 órakor váltanak fel, felszállok a buszra, fázom, fáj minden porcikám. Tünde vállamra teszi a kezét és szomorúan néz rám: „Fázol?” – kérdezi. „Igen” – válaszolom. „Na, a határon várakozók is ugyanígy fáznak és fáj mindenük! Ezért kell itt lennünk! Adni és segíteni!”

Elszégyellem magam. Igaza van. Örülök, hogy segíthettem, mert én is lehetnék a helyükben, és jólesne egy takaró, egy pohár forró tea és egy finom szendvics.