Fókuszban a segítő
„Adjunk, adjunk és adjunk, mert a Jóisten mindig többet ad”
Katona Gergely interjúja
Katona Gergely podcast beszélgetéseinek harmadik epizódjában a Baptista Szolgáltató Centrum telephelyvezetőjével, Kutiné Ádám Szilviával beszélget a hajléktalanok között végzett sokrétű és nem mindig egyszerű munkájáról, hivatásról, elhívásról és egy kicsit a magánéletéről is. Az interjú rövidített és szerkesztett változatát írásban is közreadjuk.
Milyen tevékenységet végeztek itt?
A kőbányai Baptista Szolgáltató Centrum sokrétű munkát végez a hajléktalan-ellátás terén. A telepen van népkonyha, mosoda, fodrászat, fürdési lehetőség, 12 fős támogatott lakhatás szolgáltatás gyógyult szenvedélybetegek részére és egy faüzem, ami a 10. kerületi önkormányzattal közös program alapján működik. A közfoglalkoztatottak darabolják a fát és rászoruló családok kapják meg, akiket az önkormányzat nevez meg. A telephely eredetileg egy napközis tábor volt, az önkormányzat használatba vétellel ezt átadta. Az önkormányzattal szorosan együttműködünk, aktívan részt veszünk a kerület szociális segítő munkájában. A területen eredetileg egy hangár és két faház volt, romos állapotban. A Baptista Szeretetszolgálat közfoglalkoztatott programján belül felújítottuk. Egy népkonyhai szolgáltatással kezdtünk. Azután megkérdeztük az idejáró embereket, hogy mire lenne szükségük. Így lett fürdési lehetőség és fodrászat. Ezután következett a támogatott lakhatás szolgáltatás 2017 decemberétől, ami azoknak nagy segítség, akik szeretnének továbblépni a hajléktalan létből. A telephely a Budapest, Bánya utcai Utcafront Integrált Intézményhez tartozik, akinek alapítója és vezetője dr. Miletics Marcell.
Kik az ügyfelek?
Nagyon szeretem a hajléktalan embereket, nálunk nincs kivétel, minden ember egyforma. Így teremtett minket a Jóisten. Vannak, akik alkoholproblémával vagy drogproblémával küzdenek, és vannak olyanok, akiknek inkább csak komoly anyagi gondjaik vannak. Több a férfi, mint a nő, és az átlagéletkor kb. 50-55 év. A sok éves tapasztalat alapján már az elején fel tudom mérni, hogy körülbelül mire van szükségük. Akik ide jönnek, a vendégeink – így hívom őket, nem ügyfélnek vagy hajléktalannak –, azokra időt szánok, elbeszélgetünk. Általában bizalommal fordulnak hozzám. Úgy gondolom, szeretnek idejárni az emberek.
Miután ideérkezik valaki, mi történik?
Déltől van az ebédosztásunk, amire a járvány előtt körülbelül 80-100 ember is eljött, sőt volt, hogy 200 körül is voltunk, de a járvány alatt ez eléggé lecsökkent. Én gyakran vagyok köztük, sokat beszélgetünk. Ha látom, hogy valaki új, akkor odamegyek hozzá, megkérdezem ki ő, mire van szüksége. A fürdéshez mindent biztosítunk, van ruhacserére is lehetősége és igénybe veheti a fodrászatot. Akik itt dolgoznak, azok közfoglalkoztatottak, a hajléktalan-ellátásból vagy az erdőből jönnek ide dolgozni. A fodrászunk az egyetlen kivétel. Nehéz volt őt megtalálni, de már évek óta itt van, szeretik is az ellátottak.
Itt a támogatott lakhatáson kívül nincs szálláslehetőség. A támogatott lakhatásban élők közül csak négy fő dolgozik közfoglalkoztatottként, a többieknek már sikerült piaci munkahelyet találni. Ez körülbelül 2-3 éves közfoglalkoztatottság után reális, mert ezeknek az embereknek idő kell, míg átállnak arra az életvitelre, ami ehhez szükséges. Ezt a változást nem mindig szeretik. De ez az élet rendje, hogy továbblépünk, erősödünk. És nemcsak a munkára motiválom őket, hanem a hit dolgairól is sokat beszélgetünk, különösen, ha ők kezdeményeznek. Vasárnaponként vannak nálunk istentiszteletek, ezek a témák hét közben is szóba kerülnek. Amikor bejövök az irodába, azzal szoktam kezdeni, hogy hálát adok, hogy itt lehetek, hogy ezt csinálhatom, és kérem a bölcsességet mindannyiunknak. Ezzel próbálok példát mutatni nekik, és jó érzés, amikor az ellátottak kezében Bibliát látok.
Mennyi időt töltenek a támogatott lakhatásban az ellátottak?
Elvileg nincs határozott időtartam. Azonban úgy gondolom, innen is szükség van a továbblépésre. Ezért is fontos, hogy, hacsak lehet, piaci munkahelyük legyen, mert közfoglalkoztatotti fizetésből nem lehet önálló életet élni. Az étkezési lehetőség és az adományok további segítséget jelentenek nekik. Az önkormányzat szociális bérlakással tudna ezeknek az embereknek segíteni.
Mennyire segítik egymást az ide járók, itt élők?
Egymást húzzák fölfele. Én is ezt kérem tőlük, nálunk az a szlogen, hogy „egy mindenkiért mindenki egyért”. Úgy is működnek, mint egy nagy család, én pedig, mint egy tyúkanyó, figyelem és segítem őket. Tisztelik és szeretik egymást. Itt még nem volt hatósági intézkedés, rendőrség, rendkívüli esemény. A társadalom részéről azonban általában nincs elfogadás, és félnek. Félnek ügyet intézni, kommunikálni, de ha érzik, hogy emberszámba veszik őket, akkor kinyílnak. És akik továbblépnek, azoknak is mindig azt mondom, hogy ha bármi gond van, jöjjenek vissza, és megpróbáljuk megoldani. Vannak olyanok is, akik azért jönnek vissza, hogy elmeséljék, hogy milyen jó dolgok történtek velük, elhozzák a családjukat, elújságolják, hogy unokájuk született.
Mivel foglalkoztál korábban?
Erdélyből kerültem Magyarországra a 90-es évek elején. Először egy bölcsődében kezdtem dolgozni. Közben férjhez mentem, született három gyermekünk. Az egyik lányom néhány évesen beteg lett, és miatta otthon maradtam, hogy ápolhassam. Amikor lehetőségem volt, akkor próbáltam munkát vállalni. A férjem a büntetés-végrehajtásnál dolgozott. A főnöke ajánlotta, hogy menjek én is oda. Úgynevezett munkáltató voltam, felügyeltem a fogvatartottak munkáját a parancsnoki irodákban. Szerettem ezt a munkát. Minden smasszernek volt beceneve, az én nevem az volt, hogy „140 centi rettenetes”. Volt tekintélyem közöttük, de jó értelemben. Nem mindegy, hogy hogy közelítesz hozzájuk, hogy kommunikálsz velük. Én emberszámba vettem őket. 2014-ben kerültem ide, azóta dolgozom az Utcafrontnál.
Mi motivál, kinek vagy mit szeretnél bizonyítani?
Bizonyításnak nem nevezném, de említeni tudok egy eseményt az életemből, ami meghatározza az élethez való hozzáállásomat. Pár évvel ezelőtt volt egy súlyos betegségem, akkor lelkileg eléggé összeroppantam, bár a férjem, a családom, a munkatársaim, a vezetőim, mindenki mellém állt. Elhívtak a verőcei baptista gyülekezetbe, és akkor én ott megtértem. Pár napra rá volt a műtétem. Felfeküdtem a műtőasztalra, és egy nagy fényt láttam magam előtt, ami nem a lámpa volt, és akkor imádkoztam, és hallottam egy belső hangot, hogy „ne félj Szilvi, nem lesz semmi baj”. A Jóisten mindig mellettem áll: gyorsan vissza tudtam térni a munkába, sőt azóta új feladatba is belevágtam – beiratkoztam a Baptista Teológiai Akadémiára. Azt ígértem Neki, hogy az embertársaimat segítem, ezt próbálom tenni.